Újszülött anyaság

Vince megérkezett. Nem egészen úgy, ahogy szerettük volna, bár már hónapok óta “gyúrtam” mentálisan a szülés-születés élményére, (gyors és fájdalommentes szülés, természetesen gátmetszés nélkül,  majd csemetém amolyan street workout-osan, elszánt arccal felkúszik a hasamon, mélyen a szemembe néz, mosolyog, majd mindkét mellemből hosszan szopik, segítség nélkül, aztán még két órán keresztül nézegetjük egymást…) ehelyett egy sürgősségi császár lett a vége, ami életmentő volt… Nem szeretnék erről hosszan írni, de annyit igen, hogy nagyon-nagyon hálás vagyok Dr. Koniorczyk Katalin doktornőnek és Czifra Ildikó szülésznőnek a nagyon gyors, helyesen meghozott döntésükért és mindenért, amit értünk tettek.

Természetesen a várva várt mellretétel is elmaradt, hiszen engem elaltattak, I. a férjem kiharcolt egy kevéske szőrkontaktust, a születés után kb 20 perccel, de aztán Vince inkubátorba került.

Miután felébredtem egy nagyon-nagyon kedves csecsemős nővér behozta a fiamat és a mellkasomra tette. Nem tudom leírni az érzést. Akinek nincs gyereke, annak ezt nem lehet elmagyarázni (nekem sem lehetett még két hónapja sem 🙂 ), akinek meg már van, annak nem kell magyarázni… Kicsit olyan, mintha minden, ami eddig történt az életben, súlytalanná és érdektelenné válna, mintha eddig egy olyan biciklivel haladtunk volna az utunkon, amiről leesett a lánc. Haladgattunk – haladgattunk, de nem volt az igazi. Most meg felkerült a helyére és ezerrel tekerünk tovább!

Bármit csinálhatok az életemben, lehetek bármennyire jó nagybőgős, bármilyen jó agility  versenyző, elkészíthetem a világ legszebb fotóját, semmi nem ér fel ahhoz, amit most csinálok. Nő ennél hasznosabbnak nem érezheti magát. Zseniális dolog szülőnek lenni – erőt ad ahhoz, hogy mindig tovább küzdjünk az életben és ne vesszünk el az önsajnálatban, ha épp minden összeesküszik ellenünk!

A magyar kórházak. Hát igen. Szerettem volna külön szobában lenni, mert oda bejöhet látogató (a közösbe nem – oké, értem, mindig szabadon van néhány cici), mivel rendkívül eltökélt vagyok szoptatás-ügyben, gondoltam, majd bejön valaki, aki segít mellre tenni – hozzáteszem, mellre tenni és szoptatni tökre nem egyszerű, ha még az ember lánya sosem csinálta, ami ugyebár első gyermeknél eléggé sanszos. (Jól kapja be, ne lógjon rajta, legyen rendes vákuum, úgy tartsam oda, h kényelmesen hozzáférjen, és nekem se törjön le a derekam, karom…stb közben…)

Szóval kiderült, hogy a “luxusba’ ” nincs hely, így marad a közös szoba. Amit azóta abszolut nem bánok, mivel szert tettem új barátokra 🙂

A rendszer: Minden nap reggel és este le kell adni pontban 3/4 7-kor a babákat a csecsemős nővéreknél, kivéve első éjjel, mert akkor automatikusan ott vannak. (Milyen érzés lehet frissen megszületvén órákig egyedül sírni?) Ha épp 3/4 7 kor kel a csemete és enne, akkor is le kell adni. Délelőtt ezek után van, hogy csak 11 körül kapjuk őket vissza (egy újszülöttnek 2-3 óránként ennie kellene ugyebár…).

A csecsemős nővérek alapvetően nem rossz arcok. Illetve egy olyan éjszakás kiscsaj volt, akit szívlapáttal csaptam volna agyon, amikor a legnagyobb mélyponton voltam szoptatásilag, akkor csak annyit bírt mondani nekem, h ha éhes az a gyerek, etessem meg. Anyádat.

Ám. Mindig rohannak, sosem érnek rá. A fürdetés egy horror, a csap alá tartják fél percre az üvöltő babákat és kb domesztosszal lemossák őket, a klóros vízben (mindketten csontszáraz, kiütéses bőrrel tértünk haza a kórházból) …a pelenkázásban kenterbe verik bármelyik Forma 1-es csapat kerékcserélő brigádját… persze a Forma 1-esek sem beszélgetnek a kerekekkel és nem bánnak velük gyengéden (“gyere kicsi gumika, mindjárt felhelyezlek a jó kis meleg tengelyre, aztán megkapod a kis csavarjaidat, hogy ne félj”…)

Az általam kevert shea vajas popsikrémet is először lefikázták – aztán rájöttek, h nem is olyan rossz és a kezüket kenegették vele 🙂

Ha szeretnél valamit megtudni igen-igen szemfülesnek, erőszakosnak és rettenthetetlennek kell lenned, különben esélyed sincs. Én többször kértem a nővérektől mellrehelyezési – segítséget, amiből a kedvencem ez volt: “Mé’ nem nyomja má’ össze a mellbimbóját, olyan alakúra, mint a gyerek szája, mert csak úgy tudja bekapni?!” – majd kiviharzott a szobából… volt olyan lány, bocsánat, anya, aki ringatta a babáját szoptatás közben, mire a nővéri reakció: “Most altat, vagy szoptat?!” Szóval: köszi a segítséget, lányok!

De akkor is hangsúlyozom, hogy az egyetlen tajparaszt csajon kívül amúgy rendesek voltak…csak nem voltak elegen.

Nagyon küzdöttem. Direkt nem vittem cumisüveget, nehogy adjanak neki bármit is belőle, mert nem akartam, hogy ez esetleg megzavarja a szoptatást, hiszen jól felkészültem a témában,  persze mire felébredtem, már ott figyelt Vince mellett a kórházi, tele cukros vízzel. Tápszerben is igen jól el vannak látva, adják, ha kell, ha nem…

Nagyon rossz volt ördögi körbe kerülni: Nem tudtam szoptatni az elején, hiszen a nehezen begyűjtött információmorzsák nem voltak elegek. A második nap estére éreztem, hogy Vince fáradt, nincs energiája szopni…persze, hát miből is lenne? Szoptatás nem megy, mást nem kap tőlem, gondolom a nővérek tolták belé a cukros vizet…de az se túl sok. Viszont már csak 2650 g, a 2900 helyett, amivel született – nem túl nagy számok! Azt éreztem, hogy nem tud szopni, mert nincs energiája, tehát kell, h kapjon valamit, amitől lesz energiája szopni… Bevittem egy kis etetőpoharat végszükség esetére, abban kértem egy kis tápszert végső elkeseredésemben – mikróban melegítik – újabb “jó” pont. Persze nem tudtam belőle megetetni, több ment mellé, ő meg nem tudta lenyelni…nagyon szar éjszaka volt. (Fűszerezve a kedves kis nővérkével, aki lecseszett, hogy miért nincs cumisüvegem “egy a víznek, egy a pótlásnak” – ahogy ő mondta.)

Másnap reggel szegény férjemet elküldtem cumisüvegért, és végül abból kapott tápszert Vince. Utáltam az egészet!

De látszott rajta, hogy végre egy kis tápanyaghoz jutott! Újult erővel próbáltam újra és újra mellre tenni, ami végül talán este sikerült is. (Szobatársi segítséggel).

Elmondhatatlan boldogság volt az az első 10g! És a sebes mellbimbó is…mindegy volt, de legalább sikerült! Szerencsére ikres anyuka sógornőm ellátott egy adag lanolinnal. (Napokig a lanolin volt a legjobb barátom.) De sikerült! Soha többé gonosz tápszeres és cukrosvizes cumisüveg!

Egy gonosz dolog van még: A bimbóvédő! Ha kicsit is nem szabályos cumi alakú volt valakinek a mellbimbója, (senkié sem olyan), amikor ezt meglátta egy nővér, a következő volt a reakció: “Hát ezzel a mellbimbóval nemigen fog sikerülni, nem tudja bekapni a baba, látja?! …vegyen bimbóvédőt! Nálunk lehet is kapni”  Nos üzenem nektek lányok: NEM KELL BIMBÓVÉDŐ!!!

És nincs nagyobb boldogság, mint hallani a pici gyomorból a kutyorgást, amikor az első kortyok leérnek. No meg az első anyatejes-kakis pelenka, aminek a látványától földöntúli öröm szállja meg az embert, hiszen ez a bizonyíték, hogy a “mell-száj-gyomor-belek” rendszer működik – hasonlóképp örülünk egy-egy apró kis fingocskának, vagy büfinek – milyen igazságtalan az élet: Most felállva tapsolunk, ha gyermekünk valamely testnyílásából némi levegő távozik, ha kicsit nagyobb lesz, összevont szemöldökkel fogjuk neki bizonygatni, hogy ezt nem illik, ha sokkal nagyobb lesz, akkor sportot fog ebből űzni, én meg majd reménykedem, hogy a barátnője szerint is vicces a dolog 🙂

A másik, az ellátás. A császárosoknak (külön szobában gyűjtöttek minket) első nap pépeset adnak, ami gondolom a magas rosttartalmánál fogva elvileg azt a célt szolgálja, hogy ne legyen nehéz a kakilás a seb miatt.

Például darált párizsit, ami kefírbe van keverve, mindehhez fehér kenyeret – tudvalevő, hogy annak mennyire magas a rosttartalma… – mindenesetre a kutyák néhány napig kórházi kosztot ettek 🙂

Hogy is van ez? Azt hiszem, a börtönökben 2x annyi pénzből gazdálkodják ki a  napi ellátást, mint a kórházakban. Hm…

No de a lényeg: hazatértünk és már közel 5 hete ismerkedünk egymással! Igyekszünk mindent a legjobb tudásunk szerint csinálni és jó szülei lenni, ha már minket választott 🙂

Isten hozott kicsi Vince!

Image

Reklámok

One Response to Újszülött anyaság

  1. wágnerné török andrea szerint:

    Sajnálom, Zsófi ezeket a rossz tapasztalatokat és sajnos ma ilyen az eü!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! (ritka, mint a fehér holló a kivétel). Én, 36 éve szültem az első lányomat, de azt tudom mondani, hogy a dr-tól, nővérektől, csecsemősöktől a legnagyobb odafigyelést kaptuk a gyerekemmel együtt a MÁV kh-ban. Azóta sokkal modenrebb dolgokat alkalmaznak, minden területen, de az emberség és odafigyelés eltűnt!
    Jó egészséget és sok örömet a kis Vincében és remélem egyszer majd láthatom őt.
    Puszi: Wágnerné Török Andrea

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: