Szoptatásról kezdőknek

Vince közel három hónapos. Mosolyog, majdnem kacag és übercukker 🙂

Szoptatok. Ez egy csodálatos dolog! Lelkileg nekem és Vincének is egy óriási dolog, a tej mindig kéznél, mindig meleg, mindig tökéletes összetevőkből áll és megismerkedtem a C-kosár fogalmával is, aminek leginkább a férjem örül 🙂

Sokat tanultam a szoptatásról-kicsit későn érő, lassan reagáló típus vagyok, így egy mellgyulladás és sok-sok fájdalmas élmény kellett hozzá, hogy a férjem által már a kórházban javasolt szoptatási tanácsadóhoz forduljak. Végülis csak 9 hét kellett 😀

Én azt gondoltam, megy ez..hiszen annyi mindenkinek ment már. Pofon egyszerű: Rácuppan, bekapja, szívja, jön a tej, nyel-ÖRÜLÜNK.

Örültünk, de valahogy minden rácuppanásnál csillagokat láttam, annyira fájt a mellbimbóm. De én fasza gyerek vagyok, nem panaszkodom, biztos csak kell nekik idő, mire hozzászoknak a terheléshez. Közben persze tök sok helyen elolvastam, hogy a szoptatás, ha az ember jól csinálja, akkor nem lehet fájdalmas, de végülis az első fél perc után, amikor a szívástól a szemgolyóm már az agyam sötét zugaiban keresett menedéket a fájdalom elől, már nem fájt annyira.

Emellett elég csúnyán pirosak, gyulladtak voltak a kis drágák…no de én nagy (szerencsére a mérleg szerint egyre kisebb, köszönhetően többek közt eme könyvnek-már olyan terhesgatyó is jó rám, ami a terhesség alatt kicsi volt :D) magyar anyahősként kitartóan nézegettem a csillagokat a szoptatások elején.

Ehhez társult még egy mellgyulladás,  az általam próbált “tereljük kicsit egyenesebb mederbe a szoptatást” projekt csúfos kudarcának bizonyitékaként. MINDIG kiderül, hogy a babák PONTOSAN tudják, mi a jó nekik, szóval kár beavatkozni…

A mellgyulladás  magas lázzal, piros mellel, amiben csomó is kitapintható, fájdalommal jár. Nem szabad a mellből a csomót kimasszírozni, hanem NAGYON sokszor szoptatni kell belőle, antibiotikum leggyakrabban felesleges, úgymint a lázcsillapító is, mert a láz is hamar elmúlik.

Na mi masszíroztunk, (nem csillagokat, hanem bolygókat és üstökösöket, sőt galaxisokat láttam közben egészen közelről) antibiotikumot, lázcsillapítót szedtem, nem szoptattam többet, mint addig. Az antibiotikum miatt szedtem probiotikumot is-de semmiképp nem a “pjotexin”-t, aki kitalálta annak a reklámját azt szívem szerint magánzárkára ítélném, úgyhogy bojkottálom is! Önnek nem kell a pjotexin!

Szóval profin mindent rosszul csináltunk! El is kezdett a tej apadni… Ekkor kezdtem totálisan összeomlani, hiszen biztos voltam benne, hogy Vince éhen fog halni! Elkezdtem ezerrel fejni ikres, rutinos sógornőm segítségével, meg rengetegszer szoptatni, meg minden…és alig jött! Én alapvetően nagyon-nagyon akarok szoptatni, szerintem ennél egyszerűbb, természetesebb és csodálatosabb dolog nem sok van (talán a lindt csoki….vicceltem), és amikor valaki azt mondta nekem, hogy “maximum majd adsz neki egy kis tápszert”, az tördöfés volt a szívembe. Ez nem így van. Tudom, hogy tényleg lehet, ha minden kötél szakad és fel lehet nevelni babákat tápszerrel is, de ha valakinek igazán fontos a szoptatás, akkor ettől a gondolattól kicsit sem lesz boldog.

Ekkor kerestem meg a szoptatási tanácsadót, illetve kettőt is, mert egy régi kedves kutyás ismerősöm is az, és ezúton is köszönöm nekik, Tőzsér Bertának és W.Ungváry Renátának a segítséget. Renáta jött el hozzánk, a mellgyulladás-nincs tej miatti aggodalmamat elintézte azzal, hogy van tej, ne aggódjak-és tényleg lett! 🙂

Itt kell említést tennem a tejleadó reflexről. Ez egy olyan reflex ami időről-időre (általában akkor, amikor a kisbaba stimulálja a mellet, azaz magyarul szopik) bekapcsol és arra serkenti a ciciket, hogy adják le a tejet, amit termelnek. Ilyenkor én speciel azt érzem, mintha valaki hideg kézzel megtekerné a mellbimbómat…nem egyértelműen kellemes.

Amikor az ember még csak alapfokú anyuka és nem állt be rendesen a tejtermelés, vigyázni kell vele. Van olyan, hogy Vince úr szunyókál és én csak lopva az órára pillantok, úgy, hogy a cicik ne vegyék észre és csak épphogy átfut az agyamon a szoptatás gondolata… és jön a reflex. Nem lehet őket átverni! Feltartóztathatatlanul csöpörögni kezd a tej a mellekből, óriás foltot hagyva a ruhán. Vagy szoptatás közben: amíg az egyikből lakmározik a gyermek, addig a másikból annyira folyik, hogy rommá áztatja a ruháját. Mert persze a textilpelenkákkal még mindig hadilábon állok, van vagy ezer, de mindegyik MÁSHOL. Micsoda lúzerség azért átöltöztetni a kisfiút, mert elázott az anyjától!

Ennek az ellenkezőjét is megtapasztaltam: amikor görcsösen akarom, hogy jöjjön a reflex, mert Vince már tíz perce szippancsol és még egyszer sem nyelt…na akkor nem jön. Ki van ez találva! Ilyenkor el kell terelni a gondolatokat, mondjuk számolni a csíkokat a ruháján, vagy ilyesmi és akkor jön. Illetve elhittem Renátának, hogy van tej és onnantól kezdve minden oké! És az ember azt hiszi, hogy a tudata irányít…ugyan!

A másik dolog pedig, ami olyan gonosz, mint a Gyűrűk Urában a Gyűrű, maga a megtestesült feketeség, az a MÉRLEG. El véle! Amikor paráztam és minden szoptatásnál kényszeresen mértem, hogy mennyit eszik és volt, hogy mondjuk 20g-ot sikerült (már most többet tüsszent), az volt a poklok pokla. Nem tudtam nem azt hinni, hogy súlyosan éhezik a gyermekem, aki éppen cukin mosolyogva nézegeti a baszócskákat, amiket felkötöttem a hordozója fogantyújára. Az éhezők ugyebár általában pirospozsgásak és jókedvűek és kis hurkák nőnek hájból a különböző testrészeikre. Ezt mindenki tudja.

Szóval nem mérem. Illetve max. heti egyszer. És érdekes módon gyarapszik! 🙂

Szóval a lényeg, hogy kiderült, hogy az egyetlen tanács, amit kaptam a kórházban, miszerint nyomjam össze a mellbimbómat, hogy könnyen be tudja kapni a gyermek, egy óriás hülyeség-köszi mégegyszer kedves csecsemős nővérkék! Így Vince nem nyitotta ki rendesen a száját, csak beszippantotta a mellemet, mint egy osztrigát (fúj). De legalább felnőttként nem lesz gondja a gálavacsorán, amit az ő tiszteletére rendeznek, amikor olimpiai bajnok, vagy Nobel-díjas lesz, az osztrigaevéssel.

Ha a nővérkék így szoptatták a saját gyerekeiket, akkor a szomszédom szavaival élve “bádogból van a mellbimbójuk”. De szerintem amúgy nekik nincs gyerekük, ez tuti követelmény a csecsemőosztályon dolgozáshoz.

Szóval 9 hét rossz technika után tanítsunk meg egy babát arra, hogy óóóóóóóriásira kell nyitni a száját, amikor be akarja kapni a mellbimbót, ne úgy, mint eddig és fordítsa az ajkait kifelé közben, mivel eddig azok is befelé fordultak, hogy jól össze tudja préselni a bimbót. De a bimbópréselés nem megengedett. Nem könnyű, de küzdök, mint disznó a jégen. Szegény Vince nem mindig örül a “gyakorlásnak” és ugye nem is tudom végtelenszer ismételni, mert kiakad… már kezdi kifejleszteni a technikát, hogy miközben én próbálom szabályosan mellre tenni, ő próbálja óvatlanul besszippantani a bimbót, amikor épp mondjuk a szoptatós párnát igazgatom 😀 De tej van, enni tud, valamennyit haladunk is, tehát ÖRÜLÜNK.

Vince

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: